Kezed tartja a vénülő kezem,
reszket, mint a nyári szél.
Sír nélküled árvuló szemem,
őszülő hajam hófehér.
Életre kelt bennem a tél,
az elmúlás csendje aludni tér.
Csak néha hallani, ahogy a szél
viharos dühe üstökén ragadja
a színesbe borult lombkoronát.
A hideg pirkadat sem tagadja,
míg én itt vagyok, te lassan odaát
az illúzióban, a sárguló képeken…
Tudom, hogy vársz reám,
sír nélküled árvuló szemem.
Ó, Istenem…
csak még egy percig foghasson
reszketőn, vénülő két kezem.
Varjú Zoltán
Paks, 2017. október 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése